NémetNemzetiségek

Sajnos már nem tudok hazamenni, de még mindig azt mondom, hazamegyek

1946. március 15-én 1239 ember indult el az ismeretlenbe Csobánkáról, a település akkori lakosságának mintegy 70%-a. Aznap kezdődött meg Csobánkán a németajkú lakosság, a svábok kitelepítése. A 75. évfordulóra készült megemlékező sorozatunkban megszólaltatunk néhány egykori csobánkai lakost, akik tizenéves fejjel élték át a kitelepítést. Második megszólalónk Turpisz Zsófia, aki ma már Sophie Turpisz néven Wertheimben él. Zsófi néni 1933-ban született Csobánkán. (a szerk.)

Egy ködös-párás téli délutánon ültünk le beszélgetni Zsófi nénivel. Ahogy újabb és újabb kérdések következnek, úgy érzem, valahogy egyre sűrűbbé válik a levegő. Nem a szél az oka, bár az ablakon kinézve látom, amint mozgatja-libbenti az ódon fák ágait. Valami más történik, a nyomás feljebb kúszik. Már-már fojtogató az érzés. Közben folyamatosan egy jól ismert dal egyik szakasza jár a fejemben. „Oly távol vagy tőlem, és mégis közel. Te hallgatsz, s én érzem, a szívem felel.” Ahogy haladunk a témákkal, talán nem is a szavak beszélnek. A csend az, aminek a végtelen, szétszakító, széttépő pillanataiban értjük meg mindazt, ami történt.

Beszélgetőtársunk, Turpisz Zsófia kedves, mosolygós néniként jelenik meg előttünk. Sajnos csak a telefon képernyőjén találkozhatunk, a személyes jelenlét most nem megoldható. Ennek pusztán az egyik oka a világjárvány, ami bezárja az ajtókat körülöttünk. A másik, legalább ilyen fajsúlyos magyarázat, hogy Zsófi néni nem itt lakik, Csobánkán. Elvették az otthonát, elvették a hazáját. Németországból, Wertheimből kapcsolódik hozzánk, a fia fogja kezében a telefont a világháló túloldalán.

1946 márciusa fájdalmas sebeket hagyott Csobánka történetében. Ekkor érkezett a döntés, majd néhány nappal később a vonat, ami elszakította innen a falu lakóinak legtöbbjét. 75 hosszú év telt el azóta.
Kérdezzük Zsófi nénit, mire emlékszik, hogyan élte meg mindezt? Akkor 13 éves volt, most 88. Az elején szabadkozik, úgy érzi, lassan elfelejti a magyart, nem maradt már szinte senki, akivel beszélni tudna. Pedig majdnem mindenkit ismert, hiszen a földijeivel pakolták a vonatra, ami a homályba vesző ismeretlenbe indult.

Gyerek volt még akkor, az ő feladata a költözés helyett a tanulás és a játék lett volna. Milyen is volt előtte az élet? Nagyon jó, így emlékszik vissza. Máshoz voltak szokva, mint a mai világ, nem volt annyi lehetőség, nem volt sok „játszanivaló”. Iskola után a fészernél találkoztak, ott bújócskáztak, oda jártak métázni. A József Attila utcában laktak. A papa kőműves, kőfaragó, a mama a parasztoknál dolgozott. Népes volt a család, hatan voltak testvérek. A többiek mára sajnos mind elmentek, Zsófi néni egyedül maradt.

A szomszédságban Dunszt János bácsi, Hajlok József és Brunner Guszti bácsi éltek. Marlock Róza néni megvan még, ő már 94 éves. Szerbek is éltek itt. Zsófi néni felemlegeti Kollár Pista bácsit, Kati nénit is, ő 90 felett volt, amikor eltávozott. Zsiga jut még az eszébe, akinek a teljes nevére sajnos már nem emlékszik.

A József Attila utcában élte át a második világháborút. Karácsony másnapján jöttek az oroszok. Az ünnepek után náluk volt a Petánics család. Náluk az apu be volt zárva, az anyuka meghalt. Három lányuk költözött Zsófi néniékhez, nem akartak, nem tudtak egyedül élni. Az utcában élt Velicskó Szaniszló, Radojka és Ljubica. Radojkával voltak a legjobb barátnők. Amikor hazalátogattak Németországból, az ő házukban járt először.

Úgy emlékszik vissza, hogy kisgyermekként nem volt nagy az ijedelem a háború idején. Az idősebbek, a nővérei és a szülők viszont sokat féltek. Nehéz volt az élet akkoriban. A katonák, a világ fejleményei, mind nagy nyomást jelentettek. Legalább valamennyire tudtak kommunikálni az oroszokkal, a papa tót volt, megértette őket. A szomszédok szerbek voltak, így a gyerekek megtanulták ezt a nyelvet is. Otthon főleg svábul beszéltek. Az iskolában magyarul zajlott a tanítás, mindössze heti 2-3 óra volt németül. Csébi tanító néni is tanította őket, a matematikát, fizikát, rajzot pedig Barta Robi bácsi tartotta.

Zsófi néni 13 éves volt a kitelepítéskor. Nehéz, összetett pont ez az életében. Ahogy ő fogalmaz: „nagyon sok mindenre emlékszem, de éppen nem jut az eszembe”. Az interjúra készülve sokat kutattunk, igyekeztünk alaposan felkészülni. A korabeli cikkekben, híradásokban az szerepelt, hogy a kitelepítés előtti években rossz, ellenséges hangulat volt, súlyos ellenérzésekkel a svábokkal szemben. A személyes visszaemlékezések alapján valamivel árnyaltabb a kép. Volt nyomás, akadtak nehézségek, de azért az emberség is létezett. A jó kapcsolatok, az összetartás úgy-ahogy segített átlendülni a hatalmas hullámvölgyeken. Ez az időszak az akkori kisgyermekek emlékeiben általában pozitívabban jelenik meg. A világban gyülekező viharfelhők eleinte kevésbé érintették az életüket.

Végül elérkezett 1946. március 15. Sőt, nem is végül, hiszen itt kezdődik a nagy kálvária. Ekkor indult az első transzport, amivel Heindheimba vitték a kitelepítetteket. Néhány nappal később következett a másik szerelvény, amire Zsófi néniéket is tették. Negyvennyolc vagonban mentek Pomázról. Reggel 8-kor érkezett Vörösvárról egy lovaskocsi, az vitte át őket a pomázi állomásra. Úgy emlékszik, hogy a kocsis erősen ittas volt, egész éjszaka ivott. Azt hitték, nem is fog elérni a vasútig. Végül 11-re érkeztek meg. Itt délután 5 óráig kellett várni, még leülni sem volt hova. Amikor elindultak, hosszú út kezdődött. Egy egész héten át utaztak, legtöbbször éjjel. Nyolcadnapra érkeztek Wertheimbe.

Hideg, fagyos idő várta őket. Wertheim romokban hevert, a háború emlékeit nyögte. Nehéz világba kerültek, talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy a teljes kilátástalanság vette körül őket. Zsófi néni erre emlékezve egy versbe kezd. A szavalás közben nem akad el a magyar szó, mindannyian érezzük, hogy egy pillanatra visszarepül a 75 évvel ezelőtti, végtelen keserűségbe. A vonaton énekelték ezeket a sorokat. A nehéz szavakat zenekar helyett csak a vagonok monoton zakatolása kísérte.

Fájó szívvel elmegyek tovább,
Csöndes kis falum, jó éjszakát.
Jó éjszakát szép szülőhazám,
Azt üzente, nincs már boldogság.

Nincs boldogság, csak a szenvedés,
Azt üzente, nincs már epedés.
Nincs epedés, nem is fáj soha,
Azt üzente, nincs már új nyara.

Fájó szívvel elmegyek tovább,
Csöndes kis falum, jó éjszakát.

Egy nagy szobát kaptak, Bednárikékkal együtt a kaszárnyában szállásolták el őket. Szénabálákat bontottak, szétterítették a padlón, kezdetben ez jelentette minden „bútorukat”. Zsófi néni itt kicsit elakad, szabadkozik. „Ich vergesse langsam, lassan már felejtek. Szép volna, ha egyszer haza tudnék még menni, akkor jól tudnék beszélni.” Idősek otthonában él, nincs kihez szólni magyarul. Kéri, hogy lassan kérdezzünk, úgy könnyebben szaladnak a gondolatok.

A csobánkaiak összetartottak, segítették egymást, igyekeztek boldogulni Wertheimben. Nekik, gyerekeknek úgy-ahogy jól ment a soruk, a szülőknek, az időseknek viszont nagyon nehéz volt. A fiatalok könnyebben alkalmazkodtak a helyzethez.

A Turpisz család együtt érkezett Wertheimbe. A kitelepítési parancsban ketté akarták szakítani őket. A papa tót volt, neki maradnia kellett, három gyerekkel. A másik három testvért a sváb származású mamával együtt utasították a költözésre. A parancs érkeztének másnapján a papát egész nap nem látták. Mondta a mama Zsófinak, hogy keresse meg, nézzen utána. A papa a padláson volt, ládát készített, hogy legyen mibe pakolni. Azt mondta, hogy ő nem marad, együtt utaznak. A kitelepítési parancs sok családot széttépett, sokan soha többé nem láthatták egymást. A svábokat Németországba, a tótokat Csehszlovákiába vitték abban az időszakban.

Zsófi néninek egy fia született. Wolfgang érdeklődött a magyar nyelv iránt, ahogy ő mondja, „nem lehet eladni magyarul”. Amikor már ismét lehetett, minden évben hazalátogattak. A későbbi időszakban már az unokával együtt érkeztek, ő is szeret Magyarországra járni. Ma már azonban a néni nem tud utazni. Késői idők járnak, ráadásul az egész világ zárva van. Így nehéz. Ahogy ő mondja, „se itt, se ott”.

A kitelepítéssel sok minden véget ért az életében. Az iskola lezárult a csobánkai hetedik osztállyal, Wertheimben nem volt lehetősége folytatni. Nagyon nehéz körülmények között éltek, tizennyolcan egy szobában. Ez az időszak hat hosszú esztendőn át tartott. Ahogy a fejükhöz vágták ott kint, „mi csak cigányok voltunk, a németek azt mondták, akik Magyarországról jönnek, ők mind cigányok”. Az egyik haza elveszett, a másik pedig nem igazán tudott a helyére kerülni. Szívében, lelkében máig csobánkai. Amikor arra gondol, hogy haza, otthon, a József Attila utcai ház jut eszébe elsőként. Gondolataiban a sváb és a magyar nyelv zeng, a német sokáig nehezen ment. Jó lett volna elvégezni a nyolcadik osztályt, de nem lehetett. Kemény küzdelem volt talpon maradni, rengeteget dolgoztak. Segíteni kellett a kőbányában, a háború utáni romok eltakarításában. Az ebédért minden nap 20 kilométert kellett menni oda és vissza is. Abban a világban ez még szinte beláthatatlan távolság volt.

Közben igyekeztek kapcsolatban maradni a többiekkel. A Heidenheimba hurcoltakkal úgy tíz évvel később tudtak újra találkozni, nagyon megható volt.

Jártak a mezőre gyógynövényeket szedni, segítettek a bányában, az újjáépítésben. Keményen kellett dolgozni. Férfiak szinte csak a kitelepített családokban voltak. A német családok fiai, apái odavesztek a háborúban, vagy hadifogságban voltak. Így mindent maguknak kellett megoldani. A lebombázott város helyreállítása után nyílt csak lehetőségük, hogy a két kezükkel egy kis házat építhessenek maguknak. Végre el tudták hagyni a kaszárnyát, innentől már 46 m2-en élt a nagy család.

Zsófi néni kezd fáradni, nehezebben megy már a beszéd. A régmúlt emlékek súlya, az élet terhe nyomja a szavait. Kérdezem, hogy mit érez, van-e benne harag, keserűség. Azt mondja, nem, nem ez munkálkodik a lelkében. Sokkal inkább a haza hiánya.

A csobánkai József Attila utca hiányzik. A fészer, ahol délutánonként a barátokkal találkoztak, bújócskáztak és métáztak…

NémetNemzetiségek

Én is szeretnék még egyszer Csobánkára jönni, mert az a szülőhazám

Worth reading...