Így hívtuk, a Csori. És nem azt mondtuk, hogy tanár úr, hanem, hogy tanár bácsi. Persze, a szemébe nem mondta senki, hogy Csori, de a nyolcadikos lányok elárulták neki, mert a nyolcadikos lányok szerelmesek voltak belé. Pedig a Csori csoszogott, jobban mondva csúsztatta a cipőjét, hogy az se kerüljön sok erejébe. Azt hiszem, kényelmes ember volt. Azt hiszem, szerette az életet és ezért tudta olyan igazán szeretni a gyerekeket. Hullámos volt a haja és az álla alatt kis gödröcske ült. Nagyokat tudott nevetni.
Kémiát tanított. Kémiát? Úristen, nem vagyok biztos benne… De. De, kémiát. És valahogy… valahogy nem vette komolyan. Nem, ez így nem igaz, az az igaz, hogy az ő óráin nem kellett félni. Nem élt soha azzal a félelemkeltő szigorral, amivel más. Mintha a Mengyelejev tábla bebiflázásánál sokkal fontosabbnak tartotta, hogy tudja, kinek milyen a családja, hogy élnek, hol vannak gondok. Ha valakinél zűr volt otthon, arra a gyerekre száz szemmel figyelt.
Most megint elbizonytalanodtam… Lehet, hogy matekot tanított…? Most hirtelen… nem tudom… Tanár bácsi, jelentem, nem emlékszem… Hogy is volt? Takács Ica néni földrajzot, Baross Péter magyart, Bartha tanár bácsi matekot, éneket Fódi János, a történelmet meg az igazgató, Pinkola Sebestyén tanította. A tanári karban voltak mások is, de velünk ez a csapat tusakodott, Baross volt az osztályfőnökünk. Csori az alattunk járók osztályfőnöke. Meg igazgatóhelyettes. De ez egyáltalán nem látszott rajta.
Irigyeltük az osztályát, mert a Csori harsogóan nevetett, szerette, ha az osztálya is jókedvű. Ahol ő tartott órát, nem volt ritka hogy nagy közös hahoták szűrődtek ki a folyosóra. Voltak kiabálások is, ha a fiúk átmásztak az iskola kerítésén, vagy ha más disznóságok estek meg, de a Csorié csak amolyan műkiabálás volt, a Baross tanár bácsié volt az igazi. Igaz, kilestük őket, amikor egy-egy ilyen letolás után mentek egymás mellett föl a tanáriba. A Baross tanár bácsi vékony magas, a Csori meg nála alacsonyabb, tömöttebb. A Baross nagy nyújtott léptekkel ment, Csori ha mellette volt ő is hosszabbakat lépett és nem csúsztatta a lábát. És egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy fel lennének dúlva vagy haragudnának.
Tanár bácsi, hová lettek azok az évek? És utána a többi? Nagy ritkán találkoztunk, már tegeződtünk, megöleltük egymást, pár szó, hogy vagytok, mi van a családdal és az évek vágtattak velünk tovább.
És most hallom, elment… Elmentél drága Csori. Elmentél valami égi katedrára. Gondolom, ott is nagyokat nevetsz az angyalokkal, akik nem tartanak semmitől az órádon, mert érzik, hogy a szereteted, és egyedül az, áthúzza – ahogy minket –, a legbutább angyalkát is a Nagy Vizsgán.
Schäffer Erzsébet