ADALÉKOK CSOBÁNKA TÖRTÉNELMÉHEZ I.
Régi közhely, hogy Csobánkát több nemzetiség lakta, melyek közül az itt elsőként megtelepedett nép a szerb. Elődeink közül mára már csupán néhány család maradt, s az utolsó emberöltő alatt sajnos a szerb nyelv is kikopott a mindennapi használatból, az egykori, szerbiai óhazából származás hagyománya azonban még él. Ebben az írásomban azt igyekszem körüljárni, kik voltak annak a pár, máig megmaradt szerb családnak az ősei, mikor és honnan kerültek ide, a Duna menti, pilisi-visegrádi hegyek ölébe elődeik?
Tudott dolog, hogy a mintegy nyolc évszázaddal ezelőtt először említett Borony nevű magyar település a török időkben teljesen elnéptelenedett, megszűnt létezni.
Ebben szerepe lehetett annak is, hogy a falu a török Budai vilájet és a maradék magyar királyság – akkoriban nem tűpontosan megrajzolt – határvidékén feküdt, ahol adót szedett a budai pasa is, a magyar urak is, ami pedig, érthető okból, kedvezőtlenül befolyásolta a korabeliek mindennapi életét. Borony tehát lassan elenyészett, és mire Buda 1686-ban fölszabadult a török iga alól, a falu már nem létezett.
Ezzel többé-kevésbé egyidőben – a korabeli, ugyancsak összetett közép-európai-török politikai-hatalmi játszmáktól egyáltalán nem függetlenül – indult meg egy jelentősebb népmozgás a Szerbia déli részén fekvő Rigómezőről (Kosovopolje) északi irányba.
A XVII. század 70-80-as éveiben dúló ún. Nagy Török Háború következtében 1690-ben, mintegy 37 ezer Пећ (Pety) környéki szerb család, pátriárkájuk, Арсеније III. Чарнојевић (III. Arszenije Csarnojevity) vezetésével elhagyták a török által századok óta sanyargatott és a nagy háború által sújtott szülőföldjüket, és oly területet kerestek, ahol békességben letelepedhetnek, cserébe azért, hogy a hadra fogható férfiak katonának álltak a török ellen küzdők oldalán. Ez volt az ún. Сјајна Сеоба (Szjajna Szeoba, a Nagy Szerb Népvándorlás) első hulláma. Mindemellett ebben az időben a török iga alól frissen fölszabadult magyarországi területeken nagy lakossághiány is volt, bőven voltak olyan területek, ahol a bevándorlók letelepedhettek és segíthettek a törökdúlás évszázadai után újraindítani az életet. Ilyen terület volt a mai szerbiai Vajdaság is, ahol addig szerbek nem, vagy csak elenyésző számban éltek, a lakosság messze túlnyomó része magyar nemzetiségű volt. A Csarnojevity pátriárka vezette szerb családok egy része itt, az óhazához közelebb fekvő területen telepedett le, egy másik része azonban folytatta új hazát kereső útját föl a Duna mentén északra, egészen Szentendréig, sőt Komáromig. Így telepedett meg a szerb lakosság Mohácson (Мохач), Baján (Баја), Dunaföldváron (Дунафeлдвaр), a mai Dunaújváros helyén egykoron létezett Pentelén (ami a magyar fülnek talán értelmetlen, de a szerb fül számára kihallik belőle sveti Pantelija, a III. században élt nikodémiai szent neve), Székesfehérváron (Стулни Белиград), Lóréven (Ловра), Tökölön (Бундевице), Ráckevén (Српски Ковин), Szigetcsépen (Чип) és persze itt, a mi környékünkön, Kalászon (Калас), Pomázon (Помаз), Szentendrén (Сентандреја) – és a falunk mai helyén, Csobánkán is.
A szerb irodalmi nyelv megalkotója és egyik legnagyobb irodalmi alakja, a Kazinczy Ferenccel sok szempontból rokonítható Vuk Sztefanovity Karadzsity így írt a nagy népvándorlásról: „U 1690 godine Arsenije III. Čarnojević, patrijar Srpski, na pozivanje cesara Leopolda I. pobuni narod Srpski protiv Turaka, i u jedan put prevede u Madžarsku 37,000 familija, i naseli Srbe čak do više Budima.” azaz: 1690-ben, III. Čarnojević szerb pátriárka, I. Lipót osztrák császár fölhívására a szerb népet a törökök ellen Magyarországra vezette, és letelepedett ott 37.000 családdal, messze föl, egészen Budáig. (Érdekes mellékszál: még Komáromban is telepedtek le szerbek. Jókai Az arany ember című híres regényének egyik, nem kifejezetten pozitív hőse, a komáromi búzakereskedő és hadispekuláns, Brazovics Athanász is szerb volt.)
Ismereteink szerint a Duna mentén egészen Szentendréig vonuló szerb családok közül néhányan már 1692-93-ban megtelepedtek a falunknak helyet adó szép völgyben, és a településüknek a Чобанац (Csobánac) nevet adták, ami pásztorfalut jelent.
(Erről az egyik korábbi írásomban már megemlékeztem.) Szinte a letelepedésük után azonnal fatemplomot építettek, majd alig több, mint egy emberöltővel később elkészült a ma is álló és műemléki védelem alatt álló barokk templomuk.
A szerbség Csobánkán Mária Terézia császárnő koráig túlnyomó többségben volt, s egészen az I. világháború befejezéséig – amit magyar szempontból nézve Trianon, délszláv szempontból pedig a századok óta remélt és óhajtott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia létrejötte követett – a német után a második legnépesebb népcsoport volt. Ekkor, az 1920-as évek elején azonban sok és nagyon összetett oknál fogva – melynek taglalása messze meghaladja ennek a kis írásnak a terjedelmi korlátait – a csobánkai szerbség lélekszáma radikálisan visszaesett. Sok család visszaköltözött ősei földjére, vagy az új jugoszláv állam más, szerblakta területére. Mindössze néhány család maradt, akik – még ha az anyanyelvet sajnos már nem is, de – rigómezei őseik pravoszláv hitét mindmáig megőrizték. Így Csobánka szerb jellege lassan-lassan feledésbe merül, s nemigen marad majd belőle több, mint a falu neve, s hozzá számos helyi földrajzi név: a falut délről határoló dombtetőn a Шумица (Sumica, kiserdő), a 20-30 éve benépesült belterület, a Конопље (Konoplje, a Hanfland, azaz kenderföld), a Река (Reka, vagyis folyó), a Дера (Dera, patak), a Кланац (Klanác), a Потловац (Potlovác), a Дугоњиве (Dugonyíve, a hosszúrét), a Краткoњиве (Kratkonyíve, kisrét), a falu fölött a Kevély oldalában a Мајдан (Majdán-nyereg), és a Мачкова-долина (Macskova-dolina, Macska-völgy), benne a Мачја пећина (Macsja petyina, a Macska-bar lang).
Legközelebb néhány Csobánkához is kötődő neves szerb irodalmi, közéleti személyiségről és tudósról írok majd.
dr. Szlávnits László
*A borítókép egy festmény, aminek alkotója Paja Jovanović, címe: Seoba Srbalja, a szerbek kirajzása. A XIX. századi historizáló festészet egyik kiemelkedő alakja volt Jovanović, kinek ez a képe testesíti meg többé-kevésbé ugyanazt a patrióta életérzést, amit a magyar historikus festészetben Feszty Árpád híres körképe, A magyarok bejövetele. A kép központi figurája III. Arszenije Csarnojevity pátriárka, aki kivezeti népét a török által rabigába hajtott Koszovóból, és katonáit fölajánlja I. Lipót osztrák császárnak a török elleni harcokra, a magyarországi új hazáért cserébe. A pátriárka lovát egy pásztorfiú, azaz csobán vezeti, aki lehet, hogy éppen itt, a mai Csobánka területén telepedett le a családjával…