Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldel a nyárfa az ablak előtt.
De látod amottan a szemétkupacot? Már sitt takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben az összefogás, s még virít benne a tiszta falu képe.
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, a kukazsák szaga már megüté fejemet.
Alázattal kérek elnézést Petőfitől, hogy rossz kínrímmé faragtam az örökbecsűjét. Főleg, mivel nem is szeptember vége van, hanem csak április közepe, alig néhány nappal a közösségi hulladékgyűjtés után.
Bárhogy is próbálom facsarni-csavarni a szavakat, ezúttal nehezebb meglelni a csendességet. A billentyűket püfölöm, mást nem tehetek. Pedig, azt hiszem, ezúttal igencsak kijárna a nyakleves.
De jó is lenne nyugodtan sétálni a lassacskán megérkező tavaszi délutánon. Amikor végre lezárul a kései monszun, jégvirágok helyett valódiak bimbóznak szerteszét. Ám úgy látom, a sok esővel együtt bolondgombát is szórtak a felhők. Más magyarázatot nem lelek, akárhogy is keresem. Igazán dicséretes az összefogás, amit az elmúlt hetekben láttunk. A sok szervezés, adminisztratív feladat után végre eljött a tisztulás ideje. A falu apraja-nagyja összejött, százan a szabadidejükben, pihenés (és a jól megszokott hétvégi flexelés) helyett kesztyűt és zsákot ragadtak, megtömték a konténer bendőjét.
Tudod, mint a régi rossz viccben, amikor a több órányi rendrakás után Pistike felkiált: „Jé, kiderült, hogy piros színű a szőnyeg!” Szóval hatalmas eredmény ez, feltakarítottunk. Fellélegezhet a rét, az erdő, a madár, őzike, sőt, a kiránduló is. Végre a szívószál, a mosógép, a cipőboltra elegendő szétszakadt tornacsuka alól kikandikált a természet, legalább egy pillanatra.
Az a fránya bolondgomba viszont csak szórta a spóráit. Még a szemétszedés napja sem ért véget, máris elkezdtek jönni az újabb fotók a közösségi csoportokban. Mintha a vakond túrná fel a föld alól, úgy bukkantak fel az újabb halmok és csomagok. Sírásra görbülő szájjal hallgattuk, ahogy a tücsök ciripelése helyett a kidobott ágymatrac rugója percen és reccsen.
Keresem a szavakat, de a humorbonbon sajnos megromlott, megmérgezte a rozsdás vas és a festékesvödör. Próbálnék jópofán hozzáállni, de nem megy. A legszomorúbb, hogy sokan olyat szórnak ki, amit vagy elvinne a kukás, vagy leadhatnák a telepen, akár díjmentesen. Hogy van az, hogy felújítani van pénz, de nem maradt harmincezer kukára?
Miből ered az a vállalhatatlan ötlet, miszerint majd jól kidobom a rétre az egészet?
Szomorú, végtelenül elkeserítő. Nézzünk körül, mi zajlik a világban. Mérgező a levegő, egész nap zúg a gyászharang, nagy a baj, egyre nagyobb. Kérem szépen, légyszi, légyszi, ne azzal kelljen foglalkozni, hogy valaki nem ér fel odáig szellemileg, hogy az alomba csináljon, ne pedig a szoba közepére.
Örömmel olvastam, hogy hamarosan lesznek kamerák, amik segítenek megőrizni a környezetünk tisztaságát. Ez fontos lépés, viszont csak a tünetet kezeli. Próbáljunk meg szeretetben, nyugalomban, békében élni. Nem attól lesz valaki nagyfiú, nagylány és igazán vagány, hogy cinikusan, a világnak keserű fityiszt mutatva hagyja ott a nyomát, mint a nagyvilági kutya a dolgát.
Bízom benne, hogy ezzel az össznépi felhördüléssel valami elindul. Nyissuk ki a szemünket, figyeljünk, óvjuk meg a világunkat. Ha a külvilág az összeomlás felé is halad, legalább ez a kicsi sziget, ami adatott nekünk, ez maradhasson meg tisztán, szépen, szeretetben.