Szántó Lajos, a mi Lajos bácsink. Jól tudjuk, akár örömről, akár pogácsáról legyen szó, bármelyikkel készséggel szolgál. Hosszú ideje játssza már ezt a darabot, amit életnek hívunk. Újabb tételhez érkezett, életmuzsikájának a 88. tétele következik. Felkértük, hogy ennek tiszteletére avasson be minket örömének forrásába. Meséljen arról a sugárzó lelkesedésről és lendületről, amit gyakran nem is csak szavakkal, hanem a kedvenc „legkisebb hangszerével” mond el nekünk.
Forró nyári vasárnap délután találkozunk. Lajos bácsi a Csobánkát körülölelő hegyek derekánál él, erdők nagy fái kísérik a mindennapjait. Ahogy megérkezem hozzá, érzem, hogy ő is része az erdőnek. Vidámságát sugározza vissza a fák moraja, a madarak csicsergése. Részévé vált. Jelenléte, lelke, hite, szeretete minden egyes rezdülésével hozzátesz. Mindezt nem ma kezdte, hiszen először 1946-ban járt itt, 13 évesen, cserkészként. Kirándulásuk hosszú utat jelentett, gyalog érkeztek az újpesti vasúti hídtól. Úgy érezte, szeretetbe jön.
Ekkor született az elhatározás: e csodás helyen szeretne élni.
A következő nagy állomás 1974-ben következett. A Kis-Kevély aljában, a sűrű erdő közepén, a turistautak találkozásánál találta meg lakhelyét. Ötvenkét telekre osztották ezt a területet. Elmondhatjuk, hogy Lajos bácsi háza fontos hely, hiszen a piros, a sárga, a zöld jelzés, sőt, még az országos Kéktúra is elfut mellette.
Amikor eddig jutunk a beszélgetésben, már elő is kerül a szájharmonika. Lajos bácsi szeretné zenével is kifejezni az örömét. Beethoven Örömódáját játssza nekem. Megtisztelő, megható pillanat. A tikkasztó nyári napnál is lelkesebb ragyogást látok rajta. Előjön az ifjonti hév, a harmonikán megcsillanó fénysugár is örömtáncot jár. Egy egészen különleges pillanatnak lehetek részese. Néhány perce még a Szentírásról beszéltünk, Noé bárkájáról volt szó. Most pedig, ahogy felcsendül a dallam, egy szempillantás alatt kiárad valami, ami talán csak azokból tud így szólni, akik már életük operájának számos tételét eljátszották, a nagy áriák javát átadták a közönségnek. Percnyi hanggá sűrűsödik a közel kilenc évtized, olyan csatorna nyílik, ami túlmutat a szavakon. Az itt és most érzésébe kerülünk, a dalra figyelnek a fák, a madarak. Sőt, még a szomszéd kislány is. „Csókolom Lajos bácsi, várjuk az esti muzsikát”, szól a csicsergő hang a bokrok leveleinek zizegésébe keveredve. Minden benne van ebben a pillanatban. Talán maga az erdő szólt hozzánk, a fák szelleme, akik már oly sokat hallhatták ezt a szép muzsikát.
Amikor Szántó Lajos megkapta a kertet, ’74-ben, évtizednyi munka várt rá. Meg kellett tisztítani az erdőt. Utat építettek, közműveket telepítettek. Létrehoztak valamit. Ahogy ő fogalmaz, alapelve: a helytállás mindenütt. Ahova ment, ott hatott, alkotott, gyarapított.
A Központi Statisztikai Hivatalban dolgozott, majd a 90-es években családi vállalkozásba kezdett Budapesten. Itt számos csobánkai szakembert foglalkoztatott. Együtt indultak munkába, hajnali ötkor. Ahogy ő fogalmaz, az akkoriak közül még néhányan élnek, ők emlékeznek erre az időszakra.
„A szájharmonikást otthon ne hagyjátok!”
Nyugdíjazása óta a csobánkai református közösségben és a Vadvirág Nyugdíjas Klub keretei között tevékenykedik. Zene, ének, közösség, Isten keresése és szeretete tölti ki a mindennapjait. A közösséggel számtalan helyen jártak már. Útjukat vidám nótaszó kíséri. A dalok mellé gyakran előkerül a zsebében hordott zenekar, a szájharmonika is. A cél közös, örömet adni. Legyen szó a helyi éves ünnepekről, közeli és távoli települések rendezvényeiről, mindenhol képviselik Csobánkát. Úgy látja, zenéjével újat mutat, hiszen ez az egyik legritkábban hallható hangszer. Aki hallja, mosolyog, elvarázsolja. Ez pedig pont a fő cél, az öröm felé vezetni a hallgatóságot.
Az alapelv továbbra is ugyanaz, ami eddig is: helytállni. Képviselni Csobánkát, maradandó szeretetet nyújtani, emlékezetessé tenni az ünnepi együttlétet. A repertoár széles, egyaránt felcsendülnek klasszikus dallamok, könnyűzenei slágerek, világhírű és magyar nóták, népdalok. Mindig az, ami a közönségnek leginkább örömet adhat. Legyen szó maroknyi társaságról, vagy akár több száz, akár ezer emberről, a zene szeretete közös.
Itt ismét előkerül a harmonika, hiszen a zeneszó adhatja át leginkább mindezt. „Most múlik pontosan…”, csendül fel a jól ismert dallam. Közben mondja Lajos bácsi, hogy a minap kábelt szereltek a házával szemben, fent, a villanyoszlop tetején. Nekik is zenélt, muzsikaszóval kísérve könnyebben tekeredik a kábel, sőt, még a csavarhúzó is jobban húz. Fontos, hogy segítsen. Nekem is segít. Örül az interjúnak. Szeretettel készül rá. Sőt, mire megyek, összekészít mindent. Oldalakon át írja az élettörténetét. Rendszerezve kapom meg a fotókat, cikkeket, kitüntetéseket. Díjai hosszú sora díszíti a nyugdíjasklub épületének falait is. Számára azonban a legfontosabb az öröm. Adni pedig örömet okoz. Így ad, ahol és amiben csak tud.
A „pogácsás bácsi”
Lajos bácsi régóta jár a Szökő Cukrászdába, jól ismerik őt ott. Tudják, hogy szolgál, jótékonykodik. Előfordul, hogy rossz időt hoznak a kirándulós napok, ilyenkor megmaradhat a pultban a pogácsa, a házi rétes és a krémes is. Ilyenkor van, hogy Lajos bácsi szatyrokkal hozhatja el a pogácsát. Sajtos, krumplis, tepertős, ami éppen adatik. Elhozta vasárnap, hétfőn reggelre, a csobánkai óvoda reggeli zsibongásába készült vele. A gyerekek örömmel fogyasztották, az óvó nénik hálásak. Számtalan alkalommal érkezett már a „pogácsás bácsi”. Amikor meghívták az iskolába, hogy fél-fél órát zenéljen az osztályoknak, minden kisdiák kapott pogácsát. Így a közös éneklés is könnyen ment.
Pontosan ugyanúgy, ahogy a választások napján. Szürke, morcos nap volt, elkelt hát a napfény. Szavazásra menet a zsebben hordott zenekarát is magával vitte. A szavazófülke az iskolában volt. Amíg kint várt, megérkeztek a gyerekek is. Tizenketten voltak, ő, mint aki második gyermekkorát éli, tizenharmadikként csatlakozott hozzájuk. Olyan dalt választott, amit a kicsik is ismertek. Együtt énekelték hát a választások alkalmából a „Kis karácsony, nagy karácsonyt”. Minden nap ad valamit, minden pillanat lehet karácsony. Közben kihallatszott a választói teremből: „Megjött Lajos bácsi.”
Lajos bácsi, te mindig megénekelteted a közönséget.
Gyakran hangzik el a fenti mondat a nyugdíjas találkozókon. Apaj-puszta, Cserkeszőlő, Pilisszántó, Pilisvörösvár, Pomáz is hallhatta már a muzsikaszót. Nyugdíjas társaival mindenhova elviszik az örömöt. Lajos bácsi már nagyon bízik benne, hogy hamarosan ismét mehetnek majd. Hónapok óta otthon van, más világ van most, tudja ő is, vigyáz magára. Ahogy meséli, hogy mennyi fellépésre készültek volna idénre, ismét előveszi a szájharmonikát. Szól a dallam, szelek szárnyára kerekedik a dal. Közben már fejben összeállítja az esti melódiákat. Ahogy a szomszéd kislány is emlékeztette rá nemrég, hamarosan itt a nyolc óra. Ilyenkor kiáll az utcára, előveszi a hangszerét. Azok tiszteletére fújja, akik az egészségügyben dolgoznak értünk. Akik segítenek, hogy leküzdhessük a vírust. A zeneszó végén abban maradunk, hogy ők bizony hősök. A legtöbb, amit tehetünk értük, és mindannyiunkért, hogy vigyázunk magunkra. Csak óvatosan, mi, csendben, együtt.
De már megyünk is tovább, a történetek soha nem fogynak el. Meséli, hogy a színpadon a hangtechnikus gyakran meglepődik, amikor mondja, hogy ő nem hozott aláfestő lemezt. Neki nem kell segítség, ő maga a zenekar, egyedül is helyt tud állni. Tudja, hogy mikor mit játsszon. Akkor is tudta, amikor a Nemzetközi Nyugdíjas Találkozón a lengyeleknek a „Szól a kakukk…”-ot játszotta. Mi mást is játszott volna, hiszen tudta, ez a kedvencük. A dalok az ő élményei. A festő, aki hanggal fest. A földet és az eget is meg tudja festeni. Így festette az égre a dallamokat, amikor Harangozó Teri dalát játszotta. „Minden nap, mikor eljön az este, állok az ablak előtt…” Teri is ott volt, ugyanazon a rendezvényen lépett fel. Akkor még nem tudhatta, hogy talán az volt az utolsó alkalom, amikor Harangozó Terit színpadon láthatta a nagyérdemű. Néhány nappal később elindult a nagy útján, fel, az égi hazába.
Szántó Lajos mindenhova magával viszi a zenét. Sőt, együtt viszik a zenét, a melódiát. A csobánkai Vadvirág Nyugdíjas Klubbal számtalan szép élményt éltek át. Zengett a dal a Pomázi Művészeti Napokon, szüreti napokon. Pilisvörösváron a „Pilisi Himnusz” csendült fel, énekhangjukkal szállt a madár ágról ágra, a pilisi szép határra.
Lajos bácsi is tudja, hogy ezek a szép hegyek, a földre hajló lombos koronák, ez maga a csodás világ, a földi Mennyország.